Horváth Eve versei

Fehérzaj

Grímur lapátolja a havat. Vashang. Hófüggöny. Az óembert levetette, egyetlen flaneling,
fején sportos usanka, keze durva, égőpiros. Bemegy a kunyhójába, ő maga építette, kicsike
sparheltbe rakja a hasábokat. Ropog a fa, odakint ropog a hó. Rusztikus vágódeszkán
recseg a hagyma. Különben valószínűtlen csend, a fenyők ágai megadóan szórják
le fehér súlyaikat, és a láthatatlan is bevillan egy percre. Mintha Pilinszky arca ott!
De nem, talán Heine. Grímur szuverén egyéniség, az izoláció mestere, most pipára
gyújt, füstjének ritmusa is e mozgó installáció része, ő egy tudatos videómegosztó,
a csend influenszere. Miért esik ilyen jól a tiszta emberi zaj. Aki élő, zajjal jár, írja T.
Nézni sem fontos a felvételt, élvezem, ahogyan csobog a víz egy flakonból a fazékba,
amivel Grímur felönti levesét. Most kimegy a porta elé, nehéz bakancsa koppan, borostás
képpel szétnéz a suttogó tájon. Aztán edények zörögnek ismét, párnahuzatba tölt gabonát.
Mintha minden elegáns mozdulattal azt mondaná, így is élhetsz. Már hatmillióan látták.

Menhely a legsötétebb vágyódás ellen

„Emlékezett szavára: »Te jó ember vagy«.
Nem nagyon hitt ebben. A lírikusok, általában,
Ezt tudta jól: hideg szívűek.
Szinte feltétel ez. A művészet tökélyét
Cserébe kapja az ember ezért a bénaságért.”
(Czesław Miłosz)

Szemöldökének íve, akár a bumeráng, félek
tőle. Félek, és elhúzódom, azután megfordulok
a levegőben. Tudom, hogy mennyire fájna a koppanás,
és a koppanás elmaradása. (Feje fölött, mint lampion,
lebegek.) Vajon meddig leszek képes magamat
megtartani ebben a buborékban? Elég egy kisebb
karmolás, és minden kipukkan. Hova esem,
hiányának melyik albérletébe? Éjszakai utca, rossz
helyen tesz ki az autó. Rendesen eláztam, egyforma
panelházak, egyforma felüljárók. Vár engem, én
meg itt őt. Hol találkozunk? Vonalban vagyunk.
Legszívesebben leülnék a semmi közepén, a hideg
kőre. A szemöldök emelkedik, akár a lélegző hegyek,
ne hisztériázz, mondja. Gyere csak egyenesen.
Óvatosan távozom, és visszagondolok rá. Megetetem
az állatokat, vezetem a háztartásom, elindulok
a munkába. Kakasok szirénáznak. Kutyák dudálnak
rám, valaki szemetet éget. Az öregasszony szeméből
kilóg egy darabka föld, tyúkok kapirgálnak az ember-
piszokban. Hajléktalan hajol át a vállam felett, kinéz,
ott jön mögötted, mondja. Vissza ne fordulj.

(Megjelent az Alföld 2022/12-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Ulrich Gábor grafikája.)

Hozzászólások